Loader Image

Agora és basilica

Az az újtestamentumi jelenet (János 18), amikor Pilátus felteszi a kérdést a háza előtt összeverődött zsidóknak, hogy a húsvéti ünnep tiszteletére melyik halálraítéltet engedje szabadon: Jézust-e avagy Barabbást? Karinthy keserűen bölcs tollán meglepő fordulatot vesz. Bár egyenként mindenki Jézust kiált, a tér mégis Barabbás nevétől lesz hangos.

Azaz kiáltás és közfelkiáltás egymással konfliktusba keveredik, és a „köz” erkölcsi vereséget szenved. Szinonímájává válik a – Barabbást, a rosszat tombolva követelő – TÖMEGnek, amely alkotóelemei, az egyének szellemi átlagánál alacsonyabb szintű, azok szándékának összegétől független, vagy éppen ellentétes irányultságú, sötét, kiszámíthatatlan erő.

Legalábbis az olyan okosan kiábrándult, régibb korok fűszeres spleen-jét féltékenyen őrző, független személyiségek szemében, mint Karinthy és a Nyugat egész nemzedéke voltak. És amilyennek azóta is minden értelmiségi látni szereti magát.

KÖZ szavunknak folyamatos devalválódása, fogalmi kapcsolataival és érzelmi holdudvarával együtt a TÖMEG-gel való összecsúszása a XX. század középső harmadában nagyjából befejeződött. A különböző előjelű, de a közösséget arctalan tömeggé változtató diktatúrák csakúgy, mint a személyiségtől elszakadó technikai civilizáció, minden különbséget egybemostak (közízlés = tömegízlés).

Nálunk talán kicsit később, mint tőlünk nyugatabbra. Mert még egy századdal korábban, amikor amott már az egyéni érzékenység triumfált, itt a legfényesebb elmék a KÖZ, a közjó szolgálatát tűzték zászlajukra. Mint például a XIX. század költői, akiknek hol panaszos, hol dörgedelmes poémáit mai ízléssel kicsit vezércikkszerűnek érezzük. De azért a nemzet féltett kincsei közt tartjuk számon őket, mint tartanánk a reformkor ágáló, hazafias érzülettől áthatott köztéri szobrait is… ha lennének ilyenek. De nincsenek, mert nem volt érett szobrászatunk, hogy az „itt és most” korszerű köztéri, közszolgáló eszméit kifejezze.

S mire munkába állhatott egy valóban képzett szobrászgeneráció – nagyjából a kiegyezés és a milleneum közötti időszakban – addigra a reformkor és 48 eszméi megfakultak, elhasználódtak a politikai csatározásokban. Tehát egy szellemi fáziskésés lehet az oka annak, hogy ama nyugatos értelmiségi, körültekintve a századforduló környékén, joggal érezhette, hogy köztereinket a közhely árnya kezdi belengeni.

És ha már KÖZ szavunkra folt esett, bizony beszennyeződtek kapcsolt részei, mint TÉR és HELY is. Mert bizony, azóta is tart – mint egy talpunk alatt zajló földtani folyamat – e két másik fogalom: köztér és közhely egybecsúszása. Ha felteszem, hogy ez az irányultság feltétlenül negatív – bár okaira a fentiekben megpróbáltam rámutatni – úgy gondolom, hogy közhely szavunk kötőjel nélkül is elég összetett ahhoz, hogy tüzetesebben megvizsgáljuk. Körüljárjuk úgy, mint egy köztéri szobrot.

Első pillantásra látszik, hogy a közhely korántsem olyan szilárd valami, mint a kő vagy a bronz. Inkább képlékeny, nyúlós és kénköves bűzt áraszt, mint a kiömlő láva. Amíg mozgásban van, mindent megfojt, eléget, aztán vagy kietlen pusztaságot hagy maga után, vagy szőlőt nevel. Esetleg ezer évekre beépül erős városok kövei közé.

Nem is olyan egyértelmű fogalom, mint például a giccs, hanem egy új meglátásnak, eredeti ötletnek a félművelt divat örvényein való lassú alászállása a köznapi gondolkodásba. De mire a tömeg végre használatba veheti, addig eredeti értelme elhomályosodik. Vagy a szavak lomtárába kerül, vagy pedig… örök igazsággá kristályosodva, észrevétlen nyelvi fordulatként, közhasznú metaforaként besimul a mindennapjainkba.

A szobrásznak persze, alkotói magányában a bugyogó, forrongó ötletet kell megkísérelnie formába önteni. Vállalva azt a kockázatot, hogy a megdermedő anyag lehet opálos fényű obszidián csakúgy, mint omlékony hamu és salak.

Régi korok szobrászát nem fenyegette a szellemi elmorzsolódásnak ez a veszélye. Mert a kereszténység első másfél évezredében és annak előtte is, a közhely leginkább kristályos állapotában létezett. A gondolatok nem egyéni, romlékony szellemességek, hanem örökérvényű kinyilatkoztatások formájában kormányozták e korok mindennapjait csakúgy, mint művészetét.

Csak a – mondhatnám – közelmúlt hozott olyan változást, hogy az épphogy megszületett eszme, vagy politikai szándék – öröklét és nemlét határán lebegő, aláereszkedő közhelyként előbb szavakban, majd szobrokban is megtestesülni kívánt. Ezért aztán e század szobrászának szinte mindig egy szellemi fáziskéséssel kellett szembenéznie. S a nehézség nem a forma, a technika, hanem a feladat szóbeli megfogalmazása során jelentkezett. Mert a közhely elsősorban verbalitás; és egy szobor csak annyiban közhelyes, amennyiben szavakkal leírható.

Az építész, köztereink alkotója elkerüli a verbalitást, a közhelynek ezt az amorf, mozgásban lévő állapotát, és csak kristályosodott változatából épít. Lapos, de időtálló kis érvényességekből, mint gránit téglányokból emel új, tartalmas konstrukciókat. A szobrász viszont, a műtermében saját kedvére forró ötletlávával kísérletező, köztérre merészkedve elgyávul. ,,Születtem, elvegyültem…” mormolja, és a megszólaló Himnusz alatt szégyenkezve bár, de vigyázzba vágja magát.

Mert KÖZembernek lenni, KÖZtérre szobrot tervezni, esetleg egy KÖZhely igazságát mérlegelni… ehhez bizony legalább akkora bátorság kell, mint volt medveölelésű reformkori költőnknek, Berzsenyinek, amikor az „arany középszer” horatiusi eszméjét tollára merte venni.

(Közöletlen szöveg, egy részlete megjelent: KÖZTÉR-KÖZHELY. Ócsai Károly szobrászművész kiállítása. Újpest Galéria, 2001. február 16 – március 3., 1. oldal)

hu_HUHungarian
en_USEnglish hu_HUHungarian