Loader Image

Megszakított folyamatok.
Az eltűnt (tér)- idő nyomában

  1. Proust, H. Bergson, A. Einstein, a XX. század eleje e három, egymással kapcsolatba hozható jelentős alakjának munkássága a tér és idő új, modern összefüggéseit tárta fel.

Napjaink képzőművészete viszont mintha még a régi korok ezirányú eredményeit, a lineáris, a tektonikus és a strukturális időbeliségben, a folyamatos mellé- ill. alárendelésben rejlő, az Ókortól a klasszikus avantgárdig elég bőven kiaknázott formai és tartalmi lehetőségeket is veszni hagyná és egyre üresedő (időtlen – teretlen) tárgyiasságba dermed.

E kissé lehangoló konklúzió meggyőző – újabbkori előítéletekkel is szembenálló – bizonyítására egy 20 perces előadás is kevésnek bizonyult. Ezért másfél – két oldalon kísérletet sem teszek rá, inkább csak a térnek és időnek kettős természetéről és klasszikus alkalmazásáról mondottakat próbálom rögzíteni. Egy parallelogrammába elhelyezett síkbeli elem, akárcsak az általunk megszokottan használt hexaéder-űrbe süllyesztett három dimenziós volumen is szükségszerűen egy – bár vulgáris – tér-idő konstellációban létezik. Mert a VALÓS TERET kiszorító-magábafoglaló tárgy apercipiálása, szemmel való letapogatása egymásutániságot, azaz VALÓS IDŐT feltételez.

Tér és idő összekapcsolásának magasabb, a materiálistól a szellemi felé tartó – de még mindig csak első – lépcsőfoka a LINEÁRIS mellérendelés. Bár az ókori (mezopotámiai és egyiptomi domborműves hadijelentések, Parthenon-fríz, Trajánus oszlop, stb.) szobrászi alkotások is időben zajló eseményeket mesélnek el, néha végtelen hosszúságuk ellenére is, mintha tartanák magukat a késő utódok által levont tér-idő-cselekmény egységének klasszicista elvéhez.

Csak a középkor művészétében jelenik meg a különböző idő mozzanatok tudatos térbeli sorbarendezése, egy terjengős történet egy szálra felfűzött, bár alakismétléssel tagolt, mégis egységes képi rendbe szervezése (miniatúrák, muráliák, Biblia Pauperum). A két princípium kapcsolatának elemi fokát (ami előbb van, az korábban is történt) meghaladja az időnek a téri mélység felé való kiterjesztése, az inkább spirituális, mint perspektivikus harmadik dimenzió. Ezt a középkor második felében megjelenő, a homloksíkkal párhuzamos rétegekbe rendezett képi elbeszélésmódot nevezem én TEKTONIKUS tér-idő konstellációnak. Ami messzebb van az régebben történt, vagy fordítva; azaz a mélységi térsíkok egyben idősíkok is. Érdekes, hogy a dombormű szobrászatban a cselekményszál – gyakran alakismétlő – vezetése megegyezik a véső természetes irányával, a mű valós időben zajló kibontása egyben a virtuális időben való előrehaladást is jelent. Ilyen, a homloksík és az alapsík közé zárt, rétegesen kibomló történetet láthatunk apa és fia, Niccolo és Giovanni Pisano egy-egy, azonos című (Jézus születése) domborművén. Hogy ez az időkezelés kompozíciós előnyökkel is jár, mert ezáltal a cselekmény fő mozzanata a képmező középpontjába kerül, azt a kőfaragással ellentétes technikájú, az additív bronzzal foglalkozó szobrászok is felismerték. Az előbbiekhez hasonló tér-idő kontextust alkalmaz pl. Brunelleschi és Ghiberti a firenzei Battistero kapujához készült pályaművében.

A LINEÁRIS és TEKTONIKUS, a tárgyban testet öltő, a tér különböző irányába terjeszkedő MELLÉRENDELŐ időbeliség valójában EPIKUS középkori eszközei, bár olyan meghatározó mesterek is éltek velük, mint Giotto és Michelangelo, a korral együtt érvényüket vesztették. Felváltotta őket egy új egyetlen mozzanatba múltat és jövőt, közelt és távolt egybe sűrítő STRUKTURÁLIS tér- idő konstelláció. Éppen Giotto volt ez újszerű DRÁMAISÁG megteremtője, és Michelangelo az első csúcspontja, akinek főbb műveit a redukált teret szétfeszítő, előzménytől és következménytől terhes alárendelt egyidejűség tartja állandó mozgásban.

A továbbiakban még szó esett a lessingi termékeny – pregnáns – pillanatról, amely kielemezhető minden görög-római-reneszánsz remekműből. A szobrászatról, mint par exellence DRÁMAI műfajról, a STRUKTURÁLIS tér-idő leganyagibb hordozójáról. Rodin sikeres (Érckorszak) és kevésbé sikeres (Ker. Szt. János) kísérletéről a fenti eszmék tudatos alkalmazására. A bergsoni tartamról, a valós időnek a múltba való – emlékezet – s hozzáteszem, a jövő felé is – képzelet – virtuális kiterjesztéséről. Maid a XX. század művészetének azon irányáról, amely megunva a HOMOGÉN tér-idő STRUKTÚRA klasszikus tökélyét, a tárgyiasságba torkolló primitivizmussal szemben a HETEROGENITÁSBAN kereste a kibontakozást. A világegyetemről, amely Duchamp ,,Lépcsőn lejövő akt”-ját a ,,Pissoir”-tól elválasztja, arról a gravitáció nélküli fekete lyukról, amivé az egyre fejlődő tér- idő konstrukció, az öntörvényű művészet fehér óriása mára összetöppedt.

De ennek kifejtésére itt most nincs se idő, se tér…

(Tér és folyamatok. VI. RENÉE szimpózium. Budapest, 2001, 25-47. (38-39.) In: Tér és folyamatok. Indíttatások és kontextusok. VI. RENÉE, Budapest, 2003)

hu_HUHungarian
en_USEnglish hu_HUHungarian