Vujicsics Tihamér emlékére

Hogy hol is találkoztam először Tihyvel, arra már nem emlékszem. Talán Sztojánéknál, talán a Fészekben. De a legemlékezetesebb mindenképpen az volt, amikor először látogatott meg szegényes szuterén-műtermemben. Miután megnézte szobraimat, előrántotta belső zsebéből elmaradhatatlan furulyáját, s viszonzásul műsort rögtönzött, Önkéntelenül is Chaplinnek Picasso műtermében adott műsora jutott eszembe.

Ezután sokszor ültünk együtt rövidebb-hosszabb ideig — legutóbb talán éppen Ohridban, mindketten egy-egy szimpózium vendégeként —, de sem művészetről, sem zenéről nem beszélgettünk. Ilyenkor társalgásunk színvonalát inkább az elfogyasztott alkohol mennyisége befolyásolta.

Így aztán csak csekély bepillantásom volt Tihy művészi világába, annál is inkább, mert akkoriban inkább a kortárs avantgárd felé tájékozódtam. Ettől, úgy tűnt, elég távol állt mind a filmzene, mind a balkáni népek zenéje. Mára viszont, amikor Petrovics és Szokolay heroikus modernsége egyaránt megkopott kissé, korunk cinikusabb szemlélete okán is, úgy gondolom, Vujicsics Tihamér zenéje új megvilágításba került. Hatása kétségtelen, szerintem mind pozitív, mind negatív irányban. Utóbbit tekintve ugyanis nem kedvelem a magyar népzene azon újabb változatát, amely a méltóságteljes költőiség helyett vulgáris, csaknem bohóckodó nyekergést interpretál. A néplélek ezen legalsó — de nem legmélyebb — rétegeiben való vájkálás viszont — és ezt pozitívnak tekintem — felszínre hozott egy fontos értéket is, a népi szürrealizmust, amely Nagy László közvetítésével újra visszatalált a zenéhez. És így, hogy a következő kérdésre is válaszoljak, Tihamér zenéje annyira szerb vagy magyar, mint ez a — mindenfajta nációból összegyúrt — népzene.

Érdekes feje volt, halála után többször megmintáztam. Ilyenkor különös kapcsolatba kerül a szobrász és modellje. Erről a kapcsolatról — ha nem kimondottan tanulmányról van szó — sokat elárul a portré anyagának és a felállítás helyének kiválasztása. A szobrászat lényegéből adódik, s ez nekem különösen alkati sajátosságom, hogy a már meghalt, kiemelkedő személyiséget egyedi esetlegességeit mellőzve, mintegy az utókor szemével nézve, alkotásaiból újjáteremtse, azaz monumentalizálja. Ehhez adekvát anyag a kő vagy a bronz. S méltó helye az épület főbejáratához közel álló tekintélyes posztamens… Én mégis diófát választottam, és a portrét a zeneteremben helyeztem el. 1 Ennek a döntésemnek két oka volt: egyik, hogy a zeneiskola kapuját — úgy emlékszem – Bartók és Kodály portrédomborműve díszítette, és őket semmiképpen sem akartam fölülírni egy térben álló körplasztikával. A másik ok pedig a már említett személyes kapcsolat, amihez sokkal jobban illett a fa intimebb, melegebb struktúrája. (megjelent: „Nem biccentek igent a pusztulásnak” Vujicsics Tihamér emlékére (összeállította: Gracza Lajos) Balassi Kiadó, Budapest, 2007, 53-54.)