Gyerekkoromban egyszerre készültem építésznek (anyai ösztönzésre) és festőnek (saját hajlamból). Így aztán szobrász lett belőlem. 1957-ben érettségiztem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, Somogyi József növendékeként. Mestereim voltak még Szentiványi Lajos és Bokros Birman Deazső. A forradalomban való részvételem (l: Corvinisták ’56) miatt szakmai továbbképzésem a kevésbé hivatalos, ám mai szemmel nagyon tanulságos vonalon haladt tovább: mint a Képző- és Iparművészeti Iparvállalat Díszítőszobrász Stúdiójának tagja, készítettem nagyméretű épületkerámiát (Ybl-bazár), restauráltam műemlék épületek szobrait és ornamentikáját (Várnegyed, Megyeháza, Operaház stb.), végeztem középületek és bérházak teljes díszítőszobrászi rekonstrukcióját (azaz van tapasztalatom az állványokon való mászkálásban). 1964-től mint a Múzeumok Központi Igazgatóságának munkatársa, régészeti-történelmi kiállítások rendezése mellett, hazánk közép- és török kori építészeti emlékeinek rekonstrukciójával foglalkoztam, a legnevesebb műemléki építészek, régészek, történészek segítségével. 1968-tól a Művészeti Alapnak, a Fiatal Művészek Stúdiójának, 1984-től a Képző- és Iparművészek Szövetségének, majd a Magyar Szobrásztársaságnak, a Szinyei-Merse Pál Társaságnak vagyok tagja. 1986–96-ig szobrászatot tanítottam a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában, tanítványaim közül jó páran váltak hivatásos művészekké. 1967-es első önálló kiállításom óta több, ’72-es nagy sikerű Stúdió Galéria-beli kiállításom óta szinte minden jelentős országos (és több külföldi) kiállításon szerepeltem.
Az utóbbi évek egyéni kiállításai közül a vigadóbelin kívül (1999) a legérdekesebb az Újpest Galériában 2001-ben megrendezett KÖZTÉR-KÖZHELY című volt, amelynek törzsanyaga pályázatnyertes vagy díjazott, de soha meg nem valósult köztéri szoborterveimből állt. (L. Wehner Tibor cikke az Új Művészet 2001. 5/41. számában.) Üdítő kivételek – s törekvésükben a mostani munkámhoz kapcsolhatók –: a nagytétényi ’48-as honvédemlékmű (1996), a tabáni ’56-os emlékmű (1996–2001) és a süttői ’56-os emlékmű (2006). Minden fontosabb művészeti fórumtól kaptam díjat: lektorátus, szövetség, minisztérium, szobrásztársaság. Az utóbbi évek legfontosabb két díja a MAOE Millenniumi Fődíja (2000) és a Munkácsy-díj (2003) volt. Ez a legutóbbi – és a Corvinus Egyetem háromszáz négyzetméteres homlokzatára készült pályamunkámhoz mellékelt (célirányos) önéletrajz utal arra az alapvető ellentmondásra, ami a monumentalitáshoz való veleszületett hajlamom és ’56-os tevékenységem között feszül. Szellemileg talán közös bennük az erős társadalmi elkötelezettség, de a gyakorlatban teljesen kizárták egymást. Az ’56-os Emlékérem, a Honvédelemért érdemkereszt, Fidelisszima, Aranykoszorú stb. kitüntetések, bár utólag indokolják, de nem kárpótolhatják azt a negyvenévnyi kiszorítottságot, ami alatt tovább virult a kisplasztikából fölnagyított műemlékszobrászat, én meg az asztalfióknak csináltam állítólag korszerű, korunk építészetével adekvát szoborterveket. Ha ’56-ban politikailag teljesen éretlen lettem volna is, számomra akkor is megért volna egy forradalmat a Sztálin-szoborban megtestesült zsdanovi esztétika lerombolása. Ezért hát a Körtér barikádja után egy eszmei barikád mögé vonultam, kitűzve a forma primátusának zászlaját.
Akkor még nem tudtam, hogy a monumentalitás, bár társadalmi, de nem független a mindenkori hatalomtól, amely e társadalom nevében fellép és ítélkezik. És ettől a hatalomtól, a kádári rendszertől, mely később formai dolgokban egyre rugalmasabbá vált, tartalmi okokból nem várhattam megbízást, illetve nem lettem volna képes a kívánalmak szerint megoldani. De nem feleltem meg teljes egészében a Nyugatról egyre inkább ránk vetülő árnyékhatalomnak sem, talán épp az ’56-tól örökölt belső nemzeti irányultságom okán. Így nem maradt más, mint az a remény, ami saját bevallása szerint Antall Józsefet is éltette: hogy bekövetkezik az, amire egész életében készült, és Magyarország miniszterelnöke lesz. Én szerényebb, de hasonlóan utópisztikusnak látszó ambícióval ügyködtem a rendszerváltás körül (MDF) rakva a cirkuszi székeket egymásra (testületek, elnökségek, bizottságok), hogy végül, Karinthyval szólva, megszólaljon végre a bennem oly régóta lüktető dallam. Azaz valóságos anyagban és méretben is kiélhessem a belül oly régóta dédelgetett monumentális hajlamot. Közéleti tevékenységem miatt is ily későn, 1996-ban – egyszerre két nagyméretű munkámat is avatták: március 15-én a nagytétényi ’48-as honvéd-, október 23-án pedig a tabáni ’56-os emlékművet. Utóbbit sajnos csak részben, mert a szerves részét képező dombormű csak évekkel később került rá – a körülötte kialakult botrány miatt –, s példája lett a korszerűség és közízlés között húzódó szakadéknak, amelyet a rendszerváltás csak tovább mélyített.
Gyerekkoromban egyszerre készültem építésznek (anyai ösztönzésre) és festőnek (saját hajlamból). Így aztán szobrász lett belőlem. 1957-ben érettségiztem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, Somogyi József növendékeként. Mestereim voltak még Szentiványi Lajos és Bokros Birman Deazső. A forradalomban való részvételem (l: Corvinisták ’56) miatt szakmai továbbképzésem a kevésbé hivatalos, ám mai szemmel nagyon tanulságos vonalon haladt tovább: mint a Képző- és Iparművészeti Iparvállalat Díszítőszobrász Stúdiójának tagja, készítettem nagyméretű épületkerámiát (Ybl-bazár), restauráltam műemlék épületek szobrait és ornamentikáját (Várnegyed, Megyeháza, Operaház stb.), végeztem középületek és bérházak teljes díszítőszobrászi rekonstrukcióját (azaz van tapasztalatom az állványokon való mászkálásban). 1964-től mint a Múzeumok Központi Igazgatóságának munkatársa, régészeti-történelmi kiállítások rendezése mellett, hazánk közép- és török kori építészeti emlékeinek rekonstrukciójával foglalkoztam, a legnevesebb műemléki építészek, régészek, történészek segítségével. 1968-tól a Művészeti Alapnak, a Fiatal Művészek Stúdiójának, 1984-től a Képző- és Iparművészek Szövetségének, majd a Magyar Szobrásztársaságnak, a Szinyei-Merse Pál Társaságnak vagyok tagja. 1986–96-ig szobrászatot tanítottam a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában, tanítványaim közül jó páran váltak hivatásos művészekké. 
Akkor még nem tudtam, hogy a monumentalitás, bár társadalmi, de nem független a mindenkori hatalomtól, amely e társadalom nevében fellép és ítélkezik. És ettől a hatalomtól, a kádári rendszertől, mely később formai dolgokban egyre rugalmasabbá vált, tartalmi okokból nem várhattam megbízást, illetve nem lettem volna képes a kívánalmak szerint megoldani. De nem feleltem meg teljes egészében a Nyugatról egyre inkább ránk vetülő árnyékhatalomnak sem, talán épp az ’56-tól örökölt belső nemzeti irányultságom okán. Így nem maradt más, mint az a remény, ami saját bevallása szerint Antall Józsefet is éltette: hogy bekövetkezik az, amire egész életében készült, és Magyarország miniszterelnöke lesz. Én szerényebb, de hasonlóan utópisztikusnak látszó ambícióval ügyködtem a rendszerváltás körül (MDF) rakva a cirkuszi székeket egymásra (testületek, elnökségek, bizottságok), hogy végül, Karinthyval szólva, megszólaljon végre a bennem oly régóta lüktető dallam. Azaz valóságos anyagban és méretben is kiélhessem a belül oly régóta dédelgetett monumentális hajlamot. Közéleti tevékenységem miatt is ily későn, 1996-ban – egyszerre két nagyméretű munkámat is avatták: március 15-én a nagytétényi ’48-as honvéd-, október 23-án pedig a tabáni ’56-os emlékművet. Utóbbit sajnos csak részben, mert a szerves részét képező dombormű csak évekkel később került rá – a körülötte kialakult botrány miatt –, s példája lett a korszerűség és közízlés között húzódó szakadéknak, amelyet a rendszerváltás csak tovább mélyített. 
Hungarian 
English