Loader Image

Vetületek

Keresve a szobrászrajz „helyét a nap alatt”, úgy találtam, hogy korunk különös érdeklődést mutat a határterületeken megbúvó, eddig feltáratlan részproblémák iránt.

Itt az ideje, hogy a tudományos szakmaközi kutatások sikerén felbuzdulva, a művészetek tágabb terein kutakodók is górcső alá vegyenek olyan, eddig elhanyagolt melléktermékeket, köztes műfajokat, mint a filmnovella, az esszé és a zene területén a zongoraletét.

Az ilyen, látszólag periférikus jelenségek, mint gyűjtőlencsék, a gondolatok széles körét képesek fókuszálni, és környezetüket, a bennük fedésbe került „eredeti” műfajokat új megvilágításba helyezni.

A szobrászrajz is, az azonosságokat és különbségeket feltáró önazonosítása során, a tér és idő, a sík és volumen, mint princípiumok újragondolása révén olyan, szélesebb közönséget érdeklő kérdésre is új választ adhat,

hogy mi maga a szobrászat?

mi a viszonya a síkbeli művészetekhez?

A fenti kérdésre a múlt század végén Hildebrand és Rodin szobrászok, Michelangelo és a görögök elemzése révén adtak érvényes, bár máig nem közkeletű választ. Architektonikus, ill. organikus szemléletüktől függően, más-más irányból közelítve jutottak arra a megállapításra, hogy a szobor nem más, mint a képi és tárgyi világ idő-mozzanattal gazdagított sajátos kombinációja.

Az ábrázolás, a nézőpont változtatásának függvényében, folyamatosan rávetül egy tőle viszonylag független belső architektúrára (létforma-látszatforma, a lámpa imbolygó fénye Vénusz hasának redőin), és egy kifelé sugárzó, virtuális teret hoz létre.

Ez a tömör, akár a kubizmusra is ráillő megállapítás azt is jelenti, hogy (a figuralitás körében maradva) a három dimenziós valóság – a modell – és a három dimenziós képi valóság – a szobor – közé szükségszerűen beiktatódik a sziluett, a valóság kétdimenziós vetülete.

S eképpen felborul az a winckelmanni ill. hegeli hierarchia, amely szerint a művészi gondolkodás is a plasztikustól a képihez, ill. az érzékitől a fogalmihoz vezető feljődésirányt követi, mert a rajz, mint absztrakció, a szobrászat esetében nem mint végeredmény, hanem inkább az érzéki valóság háromdimenziós szférái közötti „kibékítő középtag” szerepét vállalva nyer jelentőséget.

Mint akár a kiállításunk védjegyéül választott Rodin-rajz, amelynek prekubista jegyei, torlódó, szálkás vonalhálója e dimenziók közötti lefojtott küzdelemről tanúskodnak.

Mennyivel kevesebb ellentmondást hordoz, magától értetődőbb, könnyebben felfogható és élvezhető egy kortárs festő, mondjuk Renoir rajza!

Választott festőnk, meghaladni igyekezvén eredeti közegét, a síkot, a volumeneket hangsúlyozó forgástestek irányában redukálja motívumát. A belső kontúroktól kevéssé akadályozott tekintet mintegy körbesiklik az ábrázolt figurán, s ha van időmomentum, az inkább a körvonalak melódiájában jelentkezik.

Akárcsak a Wölfflin által „lineáris” stílusúnak aposztrofált festők (Raffaello, Dürer) rajzain, amelyeken a plasztikusan modellált figurák inkább léteznek az ábrázolt valós térben, mintsem létrehozzák azt.

A tér-idő-volumen kezelésében sokkal szobrászibbak a „festői” stílusú művészek rajzai. Nem véletlenül hivatkoznak a manierista és barokk mesterek Michelangelora, akinek rajzai, felrúgva a klasszikus alárendelést, szétszabdalva a volument az anatómiai részletek mentén futó belső kontúrokkal, szinte az idő nyomába erednek.

E megcélzott új dimenzió, e kitágított látásélmény ára, hogy Michelangelo rajza, mondjuk Leonardoéhoz viszonyítva, bizony kissé laposabb.

Akárcsak Rodiné, aki rajzában szintén feltűnően elhanyagolja eredeti közegét, a volument. Vetületek egymásra halmozásával, a belső kontúrok hangsúlyozásával mintegy megmunkálja a rendelkezésére álló síkot, és egy belülről determinált, többnézőpontú feszített teret hoz létre.

Ez a sűrű tér átáramlik a figurán, vele azonos anyagúnak látszik és mintegy továbbterjed a papír szélén. A kontúrok kemények, érdesek, a szemnek nem kínálnak sima körbesiklást. Az egymásba torlódó testrészek mintha egyenként próbálnának a maguk külön tér-csapdájából kitörni. Az anyaggal való küzdelem gondolata, mint korokon átszűrt michelangeloi örökség, szinte tragikusan kényszeríti vissza a figurát a sík fogságába.

Ennek ellenére a mozdulat könnyed, a formák áttetszőek, a képzelet játszva kibontja a még bennerejlő lehetséges nézeteket.

Elmúlt idők alkotásainak elemzése, a különbségek számbavétele, ha tanulságos is, csak annyiban érvényes, amennyiben rávilágít a közös gyökerekre. Mert századunkban – a műfajok keveredése, az ábrázolásról való lemondás és egy új tárgyiasulás korában -, a megjelenítés igénye újra közelebb hozza egymáshoz a vizuális műfajokat.

Az a középkor elején még oly termékeny, megmunkált sík, amihez a szobrász, ha rajzolt, sohasem lett hűtlen, a festőt is mindjobban megbabonázza. A textúra, a gesztus, a vetületek halmozása által létrejött fojtott téri feszültség úgy kelti életre a síkot, amiként a tárgyként megjelenő művet lendíti át a képiségbe.

Az egylényegű, ám kétirányú törekvés – a sík tárgyiasulása, a tárgy tériesülése – sajátos váltóján áll a rajz, az értelmezések gazdag lehetőségét rejtve magában.

(Dimenziók találkozása. A II. Országos Szobrászrajz Biennálé Szimpóziuma. Budapest, 1992. március 14,. 17-23. számozatlan oldal)

hu_HUHungarian
en_USEnglish hu_HUHungarian