Biennálé először

Május utolsó heteiben országos érdekű esemény színhelye lesz a Budatétény Galéria. Az I. Országos Szobrászrajz Biennálén egy szakma a világ elé tárja rejtett, napvilágot alig vagy ritkán látott kincseit, a szakmáról és a világról szóló, vonalba rögzült vallomásait.

Részesévé válni a dimenziók közötti nagy utazásnak, jelen lenni a váltók átállításánál, amikor a materiális valóság a rajz, a második dimenzió segítségével átlényegül a szobor töményebb, ámbár szintén kézzelfogható valóságává.

Bepillantani a kulisszák mögé, kilesni a művész műhelytitkait – koronként más-más szempontból, – de mindig érdekes lehet.

Korábban, a megvalósult szobor-remekhez vezető út állomásaként értékelték a szobrászi rajzot, amely, nem készülvén a nyilvánosságnak, inkább csak gyűjtők mappáiban és a múzeumok levéltáraiban lelt némi utóéletet.

A természettel való találkozást, az első élmény gyors lejegyzését a tömegek és formák egymáshoz rendezését, a művészi gondolat formálódását útinaplóként követő rajz mai szemmel nézve értéknövelő tényező. E vázlatok esetlegessége, érzelmi dinamikája oldja a kész művek „hideg tökéletességét”, sajátos holdudvart, gazdag asszociációs kört vonva köréjük.

Klasszikus mestereink tisztelgő, kamara jellegű bemutatásával mi is a rajz és szobor e harmonikus egybecsengését kívánjuk dokumentálni, feltételezve, hogy ma élő szobrászaink közül is sokan fognak műveikkel hozzájárulni a tisztelgéshez.

A hatvanas évek elején – eléggé megkésve – a képzőművészet nálunk is öntörvényűségének tudatára ébredt és megpróbált kitörni mind a természet, mind a rákényszerített tartalom béklyóiból. A művészek egyre gyakrabban találták meg témájukat a lélek belső útjain és a közönség is egyre türelmetlenebbül kereste a mű mögött az esendő, érző embert, a kifejezéssel viaskodó alkotót. A végleges helyett az esetleges, az eredmény helyett a folyamat vált érdekessé. A film, a vers, az épület önmagába tekintve föltárta eresztékeit, a szobrászok szimpóziumokon és happeningeken igyekeztek bennfentessé avatni közönségüket.

Természetes, hogy az intimitás keresésének ilyen légkörében felértékelődött a szobrászati munka mellékterméke, és autonóm mű rangjára emelkedett a szobrászi rajz. S miközben befejeződött a

köztéri szobor erkölcsi hanyatlása és az irodalomban és a köztudatban a szobor-állítás egyaránt az üres protokolláris emelkedettség szinonímájává vált, a szobrászok teljes szívükkel az intimebb műfajok felé fordultak és mind az őszinte érzés, mind a tiszta intellektualitás a kisebb méretekben öltött testet. A kisplasztika, az érem és a rajz – szobordöntögető korunk eme erkölcsi kényszerpályái – hivatottak átmenteni azt a tiszta bensőséget, amelyből majd egy új, hiteles köztéri szobrászat kifejlődhet.

(Tétény Promontor, 1990, XIII. évf. 4.sz. 2.o.)