Loader Image

A négy ,,ős”elem

Abban a nagy kirakós játékban – ami a világ – amorf részelemek, forma- vagy motívumtöredékek, tétova egymáshoz illesztésével próbálunk következtetni az egészre, hogy a kezünk ügyébe került mozaik mennyi információt hordoz, az függ attól, hogy a mező széléről, vagy a közepéről való-e.

A mára perifériára szorult művészet sokáig a végtelen tábla előkelő, központi helyét hasította ki magának, mondhatni csomópontjául szolgált annak a szellemi hálónak, amely a kor mítoszából és valóságából szövődött.

A mozaikszemcsén kirajzolódni vélt motívum- (vagy nagyforma-) részlet azonban még a történelmi időkben sem jelentett egyértelmű eligazítást. Egy középkori szobarészlet antik-bibliai jelenetbe ágyazva egy már-már újkori életérzésről ad hiteles képet, mintahogy egy robajló homéroszi hexameter a IX. sz. eszméiről informál a népvándorlás ürügyén. A világegész inkább az apróbb részletekben bujkál, az egyes csak töredékeiben hordozza az általánost.

Puzzle-játékunk címadója, a négy elem: a Levegő, a Tűz, a Víz, a Föld. E motívumkészlet mára már kissé elmosódott; sem nem elég általános, sem nem elég konkrét ahhoz, hogy korunkat kifejezze. Hasonlóan a történelmileg kialakult vallási- és eszmerendszerekhez, túl ritkaszemű hálót vet a világra, ezért a háló szemeit koronként újra- meg újra kell értelmezni. Azt a totalitást, amit az ókorban és a középkor századaiban élvezett, mára csak valamiféle természettudományos fogalomkészlet behelyettesítésével tudná felidézni, hasonlóan a bibliai teremtés hat napjának a földtörténet nagy korszakaival való egybevetéséhez.

Ezért, lemondva arról a gazdag televényről, amit a mítosz és minden archaikus gondolat számomra is jelent, s ami annyi XX. sz-i művészt megtermékenyített; süketen a finom áthatolásokra, meg se látva az inspiráló analógiákat, azaz mellőzve a lágy részeket, csakis arra a finom szerkezetre – fosszilis vázra – fordítok figyelmet, ami maradéktalanul és épen átélte az évezredeket. (1-2. kép)

Azaz a logika nyelvén szólva: szűkítem a fogalom terjedelmét – leválasztom a kínálkozó asszociációs lehetőségeket -, hogy növeljem tartalmát – magasabb fogalmi osztályba emeljem, kitágítsam egy huszadik századi univerzum irányába -, egyszóval absztraháljam.

S mi lenne absztraktabb, mint a számok.

Az Egyes a Magánvalóság. Nincsenek viszonylatai, maga a tiszta megszakítottság.

A Kettes Mellérendelés. Feszes egyensúly, mint a felvont íj, amely sohasem pendül el. Ennek ellenére nagy pályát futott be, Sokrates-Platon dialógusától a számítógépig. Az 1 és 0, azonos, nem azonos logikája alapján minden dolog további kettőre bontható (Genezis), de csak valami „isteni” beavatkozás tudja tovább gördíteni. A dialektika tündöklése azonban a humán gondolkodásban mára halványulni látszik, mert mint a romantikus (és termelési) regények jellemeiből, hiányzanak belőle a dinamikus árnyalatok.

A Hármas szent szám, köznapi és filozófiai gondolkodásban egyaránt állandóan jelen van, mert az élet, a hit és a szellem bonyolult tereinek felmérésére a leginkább alkalmas. Tagol időt és teret, a fogalmakat és dolgokat értékük szerint egymásnak alárendeli. Emberi alkotás mivolta a szép-jó-igaz hármasságban csúcsosodik.

Játékunk kulcsfigurája, a Négyes, inkább tapasztalati, semmint transzcendentális szám, s bár vannak vallási vonatkozásai, inkább a természet térbeli és időbeli folyamatosságát jelzi. A Kettest és a Hármast meghaladja annyiban, hogy az előbbinek a kétszeresével, az utóbbi viszonylatainak pedig az összegével egyenlő. De egyben akkumulálja is az őt alkotó számokban felsejlő mögöttes vonatkozásokat, és olyan új összefüggések felé nyit utat, amelyek elvezetnek a logikától a metafizikáig, a számmisztikától a természetbölcseletig.

Íme tehát e számokból lepárolt négy fogalom:

Koordináció – Szubordináció

Kontinuitás – Diszkontinuitás

mint hús-vér négy őselem lecsupaszított váza; a világegyetem pókháló szövési stratégiája.

A Levegő, a Föld, a Víz, a Tűz az ókori ember számára óvatosan bővített-tágított ismereti és gondolati tartalmat hordozó, az éppen ismert univerzumot maradéktalanul kitöltő, használható munkamodell volt, mint a görög hajósnak a ptolemaioszi kozmológia. Valójában azonban kétpólusú rendszer, az égi és földi, férfi és női princípiumok szembeállítása. Amíg picinyke társadalmak álltak szemben a rideg Természettel, amely számukra vadállatokban, ijesztő hegycsúcsokban öltött testet, addig törékeny létezésüket a Föld és a Víz princípiuma, azaz az EROSZ határozta meg, szemben egy magasabb, halhatatlan létezéssel, a Tűz és az Ég hatalmával, ami a MÍTOSZ-ban fejeződött ki.

Azóta a vadállatok szánni-védeni való lényekké, a hegycsúcsok békés kirándulóhelyekké, az olimposzi és egyéb istenek embermesék hőseivé szelídültek.

Az emberi társadalom kiterjesztette önmagát, és határait egyfelől a végtelen nagyban és végtelen kicsinyben, azaz a KOZMOSZ-ban, másfelől a lélek infernális mélységeiben – jobb görög szó híján – a HIPNOSZ-ban keresi.

A KOZMOSZ, az ember nélküli Természet, mai tudásunk szerint csupán energiák és elemi részecskék kavargása az űrben, cél, azonosság és érték nélküli folyamatosság az időben és mellérendelés a térben. Az Ember, megkülönböztetve magát és a dolgokat, megnevezve és értékek szerint csoportosítva az általa éppen megismert Univerzumot, annak mintegy öntudatává vált.

S miközben társadalmasította EROSZ-át, biológiai létét és természeti környezetét, MÍTOSZ-át beemelte történelmébe, a KOZMOSZ-ból gondolati kristálypalotát épített, a lélek mélyéről sötét erőket szabadított fel. Utat nyitott a századokon keresztül bilincsbe vert tudatalattinak, a HIPNOSZ-birodalmának, amelyből egyszerre buzognak fel alkotó és gyilkos energiák, az Erosz és Mítosz előtti lét késői hírnökei.

E kis kitérő eredményeként létrejött négy új fogalom aládúcolja az őselemek fölé emelt, laza spekulatív tetőt, és megalkotja azt a bűvös tizenkettest, ami nem más, mint a világmindenség szimbóluma.

A Föld, a Víz, a Tűz és a Levegő kombinálódik az Erosz, a Hipnosz, a Mítosz és a Kozmosz tágabb összefüggéseivel, hogy fölemelkedjen a Folyamatosság, Mellérendelés, Megszakítottság, Alárendelés testetlen absztrakciójáig.

A fogalmak, feladva lineáris természetüket, kifekszenek a síkba, feltárják viszonylataik sokrétűségét, és kirajzolják azt a tizenkétszögű, belülről sugárzó bűvös Mandalát, magányos játékosok szellemi arabeszkjét, amely a meditatív szemlélet számára egyszerre nyújtja az érzékletes és a transzcendens világ igézetét.

Ez a Mandala az a tartalmakkal átszőtt törtszélű mozaikszemcse, a Nagy Puzzle indító eleme, amely arra hivatott, hogy a világmodell-játék minden zugát bevilágítsa, szabad értékei révén egyetlen nagy egységbe olvassza.

A négy őselem-talpkőre emelt felsőbb gondolati szféra tükörképeként egy alsó, némileg homályosabb bűvös tizenkettes is felsejlik, a művészet-iáték-világmodell képe.

A Szignál, Index, Idol, Ikon négyes szimmetrikusan kiegészíti, motivikusan gazdagítja a Mítosz, Kozmosz, Erosz, Hipnosz tartalmi cölöprendszerét, míg a Textura, Faktura, Struktúra, Piktura az elemi forma révén kommunikál a számokból párolt legáltalánosabb fogalmakkal.

S ez itt már a harmadik dimenzió, a tökéletes plátói test, az ikozaéder virtuális megjelenése; a képzőművészeti, és azon belül a szobrászi forma logikai kapcsolata a Világegésszel.

De, mint mondani szokták, ez már egy másik játék.

(A négy őselem. A IV. Nemzetközi Szobrászrajz Biennálé Szimpóziuma. Budapest, 1996. márc. 29., 78-85.)

hu_HUHungarian
en_USEnglish hu_HUHungarian