Loader Image

Tisztelt 56-os Szövetség!

Az Új Magyarország októberi számában megjelent felhívás indított arra, hogy írásba foglaljam életem legfelemelőbb tizenvalahány napjának történetét, hogy előkaparjam azt a mélyen, évtizedekre (szószerint és átvitt értelemben) elásott erkölcsi tőkét, amely utolsó tartalékként még segítségemre lehet a rendszerváltásért vívott, elhúzódó és gyakran reménytelennek látszó küzdelemben.

Ahogy 56 után feleslegesen aggódtam, hogy egyszer még számon kérik rajtam októberi viselt dolgaimat, most már belátom, ugyanilyen hiába reméltem, hogy a Nagy Imre temetés után bárki is méltónak talál egy elismerő vállveregetésre.

Mert nem voltam „hős”, mártír, sem politikus; csak a forradalom és szabadságharc egyszerű közkatonája.

Részt vettem egy győztes és egy vesztes csatában, de egyik után sem következett mámoros ölelkezés, egyik sem emelt ki a felkelők névtelen tömegéből.

A vesztes csata az utolsó, a körtéri volt, amelyhez mint tragikus végkifejlethez, szinte törvényszerűen sodort az események gyorsuló üteme.

Október 23. lelkes bámészkodással telt. Vitettem magam a tömeggel, amígcsak a Sztálin szobor ledöntésekor rám nem esteledett.

Másnap aztán, talán a Rádió felhívására, de hazafias buzgalomból is, véradásra jelentkeztem a Karolina úton, majd sebesültszállítónak álltam a Tétényi úti Kórházba. Egy matracokkal körülbástyázott Csepel teherautóval kószáltunk a városban, keresve a harcok helyszíneit. Többek között így lettem tanúja a Parlament előtti vérengzésnek is. Itt találkoztam utoljára Magyar Kati iskola és kollégiumi társammal, akit nem sokkal később hasonló kegyetlenséggel, sebesültszállítás közben öltek meg egy sorozattal. (Később találkoztam szüleivel és megígértem nekik, hogy megcsinálom Kati síremlékét, de ezt az ígéretemet sajnos, a mai napig nem sikerült beváltanom.)

Talán éppen aznap éjjel vettem fel a Széna téren két fegyveres szabadságharcost, néhány láda kézigránáttal, emlékeztetve őket, hogy az ilyesmi ad ürügyet az ávósoknak, hogy a vöröskeresztes kocsikra is tüzeljenek.

z7-én, mivel a harci zaj elültével értelmetlennek látszott továbbra is a kórház alagsori folyosóján zsúfolódva, a földön éjszakázni, Körmendi Béla atya, akinek mindenre volt gondja — éjjel—nappal ápolt, temetett és lelki vigaszt nyújtott — hazaküldött, hogy pihenjem ki magam.

Másnap reggel, tettrekészen ébredve, rávettem a kollégiumban néhányadmagával unatkozó-lézengő görög barátomat, Papachristos Andreas érettségi előtt álló szobrász-növendéket, hogy menjünk be a városba kicsit körülnézni.

Eszembe jutott, hogy a sebesültszállítás közben megismerkedtem egy corvinossal, aki hívott, álljak be közéjük. Elindultunk arra felé, s szerencsésen megúszva egy ránk térdmagasságban kilőtt sorozatot (Úttörő tér?), megérkeztünk a Corvin mozi elé. Míg ott tétován próbáltam megtalálni ismerősömet, megállt egy teherautó és fegyvereket kezdtek lerakni róla.

Én egy vadonatúj hosszúcsövű puskát (dióverőt) és egy pisztolyt szereztem, barátomnak egy rövidebb csövű karabély jutott. Így felfegyverkezve, katonaköpenyben, illetve a már beavatott sofőrbundámban — simán elvegyültünk a mozi épületében, fegyverüket ápoló, lézengő felkelők között. A széksorok között tanulgattuk a többiektől a fegyver szétszedését, megtöltését, használatét, mikor valaki felajánlotta, hogy pisztolyomért adna egy dobtáras gitárt cserébe. Kaptam az alkalmon és én meg puskámat Andreasnak adtam, aki mint később kiderült, nem csinált olyan jó üzletet.

Emlékszem egy pincére (Práter utca?, kollégium?), ahol a szénre tüzelve — tanúk nélkül — kipróbáltuk frissen szerzett fegyvereinket.

Először(?) vagy másodszor ébredtünk gémberedett tagokkal a Corvin mozi földszinti (15. sor?) zsöllyéjében és indultunk éhesen kóvályogva a Práter utcai iskola pincéje felé, amikor halljuk egy érkező fegyverestől (hírnök jő…), hogy balhé van a Köztársaság téren. Mindent feledve, eseményre, dicsőségre(?) éhesen azonnal indultunk, de mire gyalog odaértünk, már javában állt a harc. Kissé lelohadva, — s meggondolva azt, hogy ez lesz a tűzkeresztségünk, s hogy a dióverőbe minden lövés után beszorul a hüvely és úgy kell puskavesszővel kipiszkálni, — óvatosan választottunk harcálláspontot. A pártházzal ferdén szembenálló iskola lépcsőházába vettük be magunkat, olyan magasságban (második?, harmadik? emelet), hogy láttuk az Erkel színház tetején kúszó felkelőket. A pártház felénk eső emeleti ablakait lőttük, folyamatosan, egészen addig, amíg el nem- csitult a csatazaj. Az ellenállás megszűntével mi is a bejárat előtt csoportosultunk, de bemenni, foglyokat ejteni mát nem volt kedvünk (merszünk?).

Szóltunk Ferinek(?) – aki a földszinti zsöllyékben tanyázó kis bányász(?) csapat vezéreként hallgatólagosan szárnyai alá fogadott, s akivel, mint egyedüli ismerőssel találkoztunk itt, a Köztársaság téren — hogy éhesek vagyunk és elindultunk a Corvinba. Vegyes érzelmekkel hagytuk el a teret, a civil bosszú első példáit látva nem éreztük a győzelem mámorát és dicsőségét.

A következő egy—két szélcsendes nap a Corvinban fegyvertisztogatással, politizálással, Csokival, az első emeleti páholyban tanyázó megértő cigánylánnyal való évődéssel telt el. Na és a prominens hősök fényképezkedésével, akiket a külföldi riporterek igyekeztek különféle fegyverekkel parádézva megörökíteni. Szóltam is a Corvin—köz Körúti bejáratnál golyószóróval parádézó Ferinek, hogy ennek rossz vége lehet. Mindenki tudta, hogy még nem lefutott a meccs, az ellenség nem adja meg magát ilyen könnyen.

Ezért is fogadtuk gyanakodva — úgy a 15. sor táján — a november 1-jén(?) a színpadon felsorakozó kifogástalan egyenruhájú tiszteket, akik bejelentették, hogy katonai rend szerint, szakaszokra osztanak minket. A mi szakaszparancsnokunk Török százados lett, aki összeírta nevünket és címünket(?) a nemzetőr igazolvány kitöltéséhez.

Másnap, kioktatva minket nemzetőr jogainkról és kötelességeinkről, kiosztották igazolványainkat és mindenkit hazaküldtek azzal, hogy béke van, s otthon, lakókörzetünkben van ránk szükség a rend fenntartásához.

Árulást emlegettünk, de estefelé mégis, törődötten és piszkosan elindultunk kényelmes kollégiumi ágyunk felé. A Szabadság hídon, kipróbálandó frissen szerzett jogosítványunkat, megkíséreltünk egy autót megállítani, de az ijedten gázt adva elszelelt. Kétszer a levegőbe lőttem tekintélyem ilyetén semmibevétele miatt, s ezzel rendfenntartó tevékenységem egyszer s mindenkorra befejeztem.

Hazaérve a kollégiumba, még meg sem melegedtünk, amikor delegáció érkezett, hogy jelezze, a Ménesi út x számú házában ávós rejtőzik, menjünk és tartóztassuk le. Felkászálódtuk, de mire a ház elé érkeztünk, már minden igyekezetünk elszállt és kapva azon a híren, hogy az ávós nincs is otthon, megkönnyebbülve hazamentünk.

A kollégiumban a közös emeleti teremből leköltöztünk a földszinti kétágyas betegszobába (ezt a kiváltságunkat az érettségiig megőriztük) és a fegyvereket kezünk ügyébe helyezve, lefeküdtünk. Reggel arra ébredtünk, hogy az ablak alatt orosz katonák aknavetőket cipelnek a hegynek fel, a Citadella irányába. Lövésre készen fedezéket kerestünk, de aztán minden elcsendesedett. Éhesek voltunk és a konyha a Somlói út másik oldalán, a leánykollégiumban volt. Papachristos úgy döntött, hogy egyedül megy át kajáért (mert valami gyanús zajt hallottunk) két kézigránáttal a kezében, s én pedig majd a teraszról géppisztollyal fedezem. Alig, hogy kilépett a kapun, megelevenedett az árok, s pillanatok alatt vagy 10 orosz katona fogta körül. Én a túlerőt látva, szerencsére nem nyitottam tüzet, bár mint később mesélte, a kézigránátokat azonnal megtalálták és ezért bezárták a Citadellába. A délelőtt folyamán három egyenruhás honvéd surrant be a kollégiumba. A Villányi úti híradós laktanyából szöktek, amit már elfoglaltak az oroszok, s valami civil ruhát szerettek volna, hogy tovább menekülhessenek. Fényes kollégiumi ruhatáramból sikerült mindhármukat felsőruhával ellátnom. Egyikük elmondta, hogy tudomása szerint a Körtér még áll, a felkelők barikádot építenek és hajlandó lenne velem tartani. Óvatosan lopakodtunk le a hegyről, ő elől ment fegyvertelenül s én megfelelő távolságból követtem, a gitárt sofőrbundám alá rejtve. Bántódás nélkül leértünk a rövid tájékozódás után (a barikád csöppet sem tűnt biztonságosnak) a Villányi út — Bartók Béla út sarkán álló közért ház első(?) második(?) emeleti erkélyes lakásában foglaltunk állást több más ismeretlen felkelővel.

A lakás, a szomszédok elmondása szerint egy nyugatra távozott főorvosé volt, s vastag falain, masszív erkélybabáin kívül volt még egy vonzó tulajdonsága: gazdagon fel volt itallal szerelve. Ugyanis a könyvespolcok teljes hosszában, a könyvek mögé rejtve a legkülönfélébb italok végtelen sora állt.

Szükségem is volt egy kis rumra, legalább is a teába, amit a ház egyik kedves hölgylakója hozott időnként, hogy fájós torkamat kuráljam.

A várakozás hosszúi órái alatt felkészültünk a harcra. Utcakövekkel szándékoztunk az erkély mellvédjét megmagasítani, s mindenki díjazta ezt a javaslatomat, hogy gyümölcsösládába rakjuk a bazaltkockákat a szétspriccelő szilánkok kivédésére.

Nem tudom pontosan mikor történt, de mindenképpen egy elementáris támadás előjeleként hatott az a hatalmas robbanás és robaj, amellyel e tőlünk alig 100 méterre álló, többemeletes ház összedőlt. Találgattuk, hogy vajon a felhalmozott lőszer, repülőbomba, esetleg akna okozta e a katasztrófát? (A többiek tudták meg, hogy az oroszok már a Citadellában vannak.)

Úgy baj nélkül elmúlt az éjszaka, másnap már nagyobb önbizalommal néztünk az elkerülhetetlen harc elébe. Állt a barikád, mögötte civilruhás felkelők talán komolyabb tankelhárító fegyverekkel, a gomba fedezetében egy hosszúcsövű légelhárító(?) ágyú egyenruhás legénységgel (hozzájuk csatlakozott katona bajtársam, akivel együtt jöttünk le a hegyről, s növelte biztonságérzetünket az a Hunffy utca torkolatában álló tank is, amelynek harcosai között egy civilt is láttam.

Mégis, minden fizikai—lelki felkészülés ellenére megdöbbentően hatott, amikor távoli morajlással, úgy alkonyattájban(?) megjelentek a tankok. Ameddig csak elláttam, hosszan sorakoztak és lassan közeledve, folyamatosan tüzeltek. Már sötétedett, a lövészek fénycsíkjait is lehetett látni, s azt a lángokkal vegyes tűzijátékot, ami a gombát és a barrikádot ért találatokat jelezte. A légvédelmi(?) ágyú néhány lövés leadása után végleg elhallgatott, betemették a lángok és a gomba szilánkjai. A barrikádot is mintha tűzeső söpörte volna el. Mi felváltva ugrottunk ki ez erkélyre, megeresztve egy—egy sorozatot, azzal a szándékkal, hogy megakadályozzuk a gyalogság előrenyomulását; de eleven embert az utcán nem láttunk, a tankok pedig nem sok ügyet vetettek ránk. Talán egy—két gépfegyversorozat elfütyült az erkély mellett, mert odabenn szóba került, hogy milyen jó nekem, balkezesnek, hogy tüzeléskor több testrészem marad fedezékben, mint a többieknek (ennek ellenére közülünk senki sem sebesült meg).

Rövidesen a hátrább álló magyar tankot is találat érte, és a kézifegyverek stb. kereplését már csak ritkán szakította meg egy nagyobb dörrenés. A lényegi ellenállás megszűnt, de az oroszok mégsem jöttek közelebb. Bizonyosnak látszott, hogy ez elől álló tankok megsérültek, így hát Zolival(?) — kertészmérnök hallgatóval, aki a Ménesi úti kollégiumból jött – elhatároztuk, hogy előremegyünk és valahogy felrobbantjuk a következőket is. Kézigránátokkal jól megrakodva, átvergődtünk néhány házon (pincékre emlékszem és jó magas kerítésre) és egy lépcsőház emeleti ablakából akartunk éppen kilesni, hogy vajon a tankok felett vagyunk-e, amikor a földszintről fegyvercsörgést, orosz beszédet hallottunk.

A nyomasztó kérdésre megvolt a válasz: a gyalogság nem az utcán támad, hanem házról-házra haladva, ahogy mi is próbáltuk, belülről számolja fel az ellenállást. Lóhalálában igyekeztünk vissza a nyaktörő úton a hírrel, hogy az oroszok már a nyomunkban vannak. Kis csoportunk pillanatok alatt felmérte, hogy kutyaszorítóban vagyunk. Mi maradtunk az utolsó ellenálló egység ezen az utcafronton, s nekünk már nincs hová visszavonulnunk.

Zolival(?) menekültünk, fegyverünket (hűséges sofőrbundámat) hátrahagyva. Útközben jutott eszembe, hogy géppisztolyom agyára krétával ráírtam a nevem, hogy össze ne cseréljem egy másikkal, amelyik folyton beszorult. Ez a dolog sokáig nem hagyott nyugodni, de valószínűleg a csatában letörlődött az áruló jel, mert ez a szál sem vezetett később a nyomomra.

Papachristos Andreas is rövidesen előkerült, megkönnyebbülve hallgattam Citadella-beli kalandját. Előkerestem eldugott puskáját és katonaköpenyébe csavarva — talán nemzetőrigazolványainkkal együtt — elástuk a szomszédos elhagyatott telken. Ha azóta nem építettek házat rá, bizonyára még ma is ott van.

Bár született optimista vagyok, mégis azt mondhatom, hogy a puskával együtt eltemettem reményeimet is. A keringő hírek, hogy a Tétényi úti kórházban egy sebesült őrnagy szervezi az ellenállást, hamisnak bizonyultak, a forradalom távoli üzeneteként még havonta nevünkre érkező csomagok is (tele kávéval, kakaóval és egyéb haszontalanságokkal) átvándoroltak a kollégium gondnokéhoz.

Már csak a közelmúlt lelkesedésének lángja melengetett, az a szeretettel vegyes tisztelet, mellyel elszigetelt kis közösségünk, a kiürült kollégium néhány otthontalan dolgozója és diákja vett körül bennünket.

E kivételes bánásmód (a kétágyas betegszobában érettségiig zavartalanul terpeszkedhettünk) indokolatlan biztonságérzetet adott, s meg sem fordult a fejemben, hogy emigráljak. Még akkor sem, mikor a szomszéd ház lakója, egy műegyetemi tanár magához hivatott és figyelmeztetett, hogy látott fegyverrel járkálni és ennek még következménye lesz. Habár abban a hiszemben szálltam ki a vitából, hogy tetteim erkölcsi igazságáról sikerült meggyőznöm, valóban nem kerültek el a következmények. Hogy ezek nem voltak olyan kegyetlenek, mint sok más felkelő esetében, hogy végül is megúsztam fizikai megtorlás nélkül, az több együttesen érvényesülő okkal magyarázható.

  1. Papachristos Andreas görög emigráns volt, kommunista mártír fia (ezért is tudott könnyen megszabadulni a Citadella-beli orosz fogságból), aki inkább csak az irántam érzett barátságból, vagányságból keveredett bele az eseményekbe. Atyai barátja, a görög Makrisz Agamemnon, mint kormánybiztos igyekezett eltussolni ezt a számára kínos dolgot, s így mindkettőnket — bár különböző mértékben – mentesített a büntetés alól. Én viszont viszonzásul, mert végül is barátomnak köszönhettem szabadságomat, mindvégig hallgattam mint a sír, szolidaritásból még akkor is, amikor ellenzéki körökben már divat volt 56-os ügyekkel előhozakodni.
  2. Abban, a főleg művészekből álló, szűk társadalmi közegben, amelyben rokonság és szülők nélkül, eléggé izoláltan éltem, nem volt szokás a feljelentés. Azok, akik (tanáraim, iskolatársaim, ma neves művészek) a lelkes napokban teljesen velem éreztek, később, a konszolidáció idején, talán önvédelemből, elszigetelték magukat tőlem, s mindattól, ami 56-ra emlékeztetett.
  3. A helyszíneken, ahol annak idején megfordultam, senki nem ismert. A Tétényi úti kórházban csak Magyar Kati és Körmendi tisztelendő úr tudta a nevemet, a Corvinban egyedül Török századosnak adtam meg az adataimat, a nemzetőr igazolvány kitöltéséhez, a Körtéren pedig a gitár agyára krétával rótt betűk feltehetőleg az emlékezetből is hamar kitörlődtek.

 

Budapest, 1991. október 29.

(közöletlen szöveg)

hu_HUHungarian
en_USEnglish hu_HUHungarian