Mi a szobrászrajz?

Dimenziók határmezsgyéjén egyensúlyozó, tárgyiassággal átszőtt sajátos képi világ. Az anyaghoz kötött, nehézkes szakma művelői egy közvetlenebb közegre bízzák közlendőjüket, s közben hatni és működni engedik a választott műfaj belső törvényszerűségeit, s mintegy szándéktalanul, autonóm művet hoznak létre.

Amit a tiszta princípiumokon nevelkedett akadémikus elmék akár öszvérnek is tarthatnának, ha nem volna termékeny gondolatok gyűjtőhelye, átmeneti szállása.

Mint, mondjuk a filmnovella, vagy olyan irodalmi művek sokasága, amelyben tudósok, politikusok tollát ragadta el hasonló spontán módon, a szépírói véna. Lincoln és Churchill, Hume és Russel írásaik révén Miltonnal és Shaw-val egy sorban foglalnak helyet az angol próza mesterei között. Igaz, e tudós szerzők nem a szépírói fikció birodalmában veszik fel a versenyt a többi nagyokkal, eszközük nem a leíró jellegű, epikus próza; sokkal inkább a lírával átszőtt, esetleg drámaian meggyőző művészi esszé.

A szobrászrajz is mellőzi a terjengős részletezést, az atmoszféra rezdüléseit; nem tájképet, enteriőrt vagy csendéletet, hanem egy redukált térben többnyire egyetlen motívum ürügyén kibomló formai gondolatmenetet, vizuális esszét vet papírra.

A sík, minta harmadik dimenziós lehetőségek feletti meditáció készséges terepe, a szobrász ceruzája nyomán megtelik titkos feszültségekkel. A felület megtörik és elmozdul; létrejön a képíró művészeteket évezredekig éltető és gazdagító feszített tér, amely napjainkig ott lüktet a domborművek frontális felülete alá, vagy a freskók ikonos vonalrácsai közé szorítva. Azok a rohamok, amelyeket a műfajok erről a közös alapról a harmadik dimenzió meghódítására indítottak, a tér látványos kiüresedésével jártak. A festmény, elvesztve gazdag vonatkozási rendszerét, világra nyíló ablakká, a szobor pedig, szigorú belső téri determináltsága híján, tárggyá vált.

Megújulást, tartalmas formai feltöltődést a vizuális őshazához, a termékeny síkhoz való koronkénti nagy visszatérések hoztak, vagy olyan, egyénileg indított szellemi expedíciók, mint a szobrászrajz.

A filmnovella és a tudós esszé, elismert szépírói kvalitásai ellenére kénytelen megőrizni különállását. Éppen az a többlet, amit a két nagy szellemi terület egymásra vetülése jelent, a valóság nyers beavatkozásának lehetősége a tiszta irodalmiba, kissé ki is rekeszti annak köreiből.

A szobrászrajz a tárgyiasulásra, a képi világ, a sík meghaladására való állandó készsége, a felületet életre keltő bevett fogások iránti érdektelensége miatt maga is a senki földjére került. Ezért, hangsúlyozva, hogy értékei a vizuális műfajok közös forrásvidékéről származnak, félénken elkülönül.

E katalógus mintegy kötetbe gyűjtve nyújt át egy seregnyi vizuális esszét, a benne lapozókra (a kiállítás látogatóira) bízva a szobrászrajz sajátosságainak felfedezését, és élményként kínálva a dimenziók váltásának varázslatos pillanatát.

(II. Országos Szobrászrajz Biennálé. Budatétényi Galéria, 1992. III. 14 – IV. 12., 9-15. számozatlan oldal)