Loader Image

Szobrászrajz = vizuális esszé.
10 év a műfajok határán

89-90 fordulóján Budafokon csakúgy, mint szerte az országban, a válságba került politika elbocsátani készült hűséges szolgáló-leányát, a kultúrát. Úgy gondoltuk, a beállott szellemi vákuumba találóan illeszkedne egy új műfaj, amely maga is egy átmenet szülötte s egy szakmai vákuumot igyekszik kitölteni. Eljött az idő, hogy a szobrászat és a grafika közötti senkiföldjén tengődő szobrászrajznak nyilvánosságot teremtsünk. Tárjuk a világ elé egy szakma rejtett, napvilágot alig vagy ritkán látott kincseit, magáról és a világról szóló, vonalba rögzült vallomásait. A művészi gondolat formálódását útinaplóként követő szobrászrajzok bemutatása – évszázados háttérben maradásuk után – kétszeresen is időszerű volt. Egyrészt, mert a nálunk kényszerűen elhúzódó akadémikus szemlélet múltával – a közönség is egyre türelmetlenebbül kereste a „hideg tökéletességű” mű mögött az esendő, érző embert, a kifejezéssel viaskodó alkotót. Másrészt a köztéri szobor időközben bekövetkezett erkölcsi hanyatlása – és sokaknál anyagi vagy politikai kényszerűségek – miatt, a szobrászok is nagyobb kedvvel fordultak az intimebb műfajok felé, és mind az őszinte érzés, mind az intellektuális hevület a kisebb méretekben öltött testet. S az intimitás keresésének ilyen légkörében – a kis-plasztika és az érem mellett – felértékelődött és autonóm mű rangjára emelkedett a szobrászi rajz.

Már az első, 1990 májusában megrendezett országos kiállítás meghozta a remélt szakmai és közönségsikert. Hatott az a nemes hagyomány, amely előtt klasszikus mestereink rajzainak bemutatásával kívántunk tisztelegni.

Bokros Birman Dezső, Borsos Miklós, Ferenczy Béni, Medgyessy Ferenc, Vilt Tibor a rajzaikat most először kiállító fiatalabb pályatársaknak is például szolgált arra, hogyan vezesse a papír síkját ceruzával, tollal megmunkáló és a vésőt markoló szobrász kezét ugyanaz a belső szándék.

Supka Magdolna, a magyar grafikusművészet „nagyasszonya” megnyitó beszédében méltatta e bensőséges műhelymunka fontosságát, és elismerően szólt némely szobrászrajzok grafikai értékeiről, kijelölve helyüket a magyar rajzművészet legjobb lapjai között.

A kiállítás az alkotói egyéniségek sokfélesége mellett a szobor rajzi megközelítésének változatos lehetőségeit is megmutatta.

A természeti jelenség – a modell – vázlatszerű lejegyzésétől a belső látvány víziószerű megjelenítésén át a szigorú műhelyrajzig minden stílus a maga adekvát módján próbálta meghódítani tulajdonképpeni célját, a harmadik dimenziót. De legtöbbször, a festők, grafikusok eljárásával ellentétben, nem belemerítette tárgyát a virtuális térbe, optikai és atmoszférikus fogásokkal hangsúlyozva annak mélységét, hanem éppen ellenkezőleg, a zavaró környezetet lehántva róla, mintegy kiemelte a valós világba.

S már az első seregszemlén megmutatkozott az a később (szimpozionok során) részletesebben elemzett – sajátosság, hogy a szobrászati rajz a murális műfajokhoz – és a miniatúrákhoz – hasonlóan használja, mint szerkezeti elemet, a vonalat.

A második országos kiállításon bebizonyosodott, hogy a magyar és a barátilag meghívott külföldi szobrászok (Hollandiától Japánig) rajzaiban is éppen ez a közös: a sík és a tér másfajta viszonya, a vonalnak plasztikai elemként való használata. A kiállítást követően a „Dimenziók találkozása” címmel megrendezett nemzetközi szimpozion próbálta körüljárni a váltók átállításának eme izgalmas pillanatát.

Wehner Tibor a műfajt megszületni deklaráló, múltját és lehetséges jövőjét felvázoló átfogó tanulmányát a jelenlévő szobrászok és műtörténészek dolgozataikkal és hozzászólásaikkal tovább árnyalták, finom részletekkel, újabb elméleti aspektusokkal gazdagították.

A szimpozion zárónyilatkozatában megfogalmazott célokat a III. Nemzetközi Szobrászrajz Biennálé (1996) katalógusának előszavában Wehner Tibor így foglalta össze: „A forma előélete című kiírással, tematikával a szervezők a tárlat központi gondolatát, vezérlőelvét próbálták megfogalmazni, márminthogy a befogadó számára érzékletesen megjelenjen, hogy megjeleníthető legyen: a szoborban testet öltő forma gondolata hogyan született – a koncepció tárgyiasulásának milyen képi formában fennmaradt, síkba rögzített előzményei vannak – s hogyan alakult, formálódott egy-egy elképzelés. Talán arra a kérdésre is feleletet kaphatunk, hogy a plasztika és a rajz, tárgy és grafika milyen, eddig talán rejtett kapcsolatrendszereket, alkotói lehetőségeket, módszerbeli adottságokat feltételez?”

A nagytétényi Kastélymúzeumban megrendezett kiállítás megnyitóbeszédében Vígh Tamás szobrászművész finom párhuzamban fejtette ki, hogy míg az ókorban – Közel- és Távol-Keleten – a rajz és a szobor – a szellem és a mesterség – még személyileg is kettévált, és hosszú küzdelem után nyerte csak el a szobrász a maga művészi rangját, úgy most a XX. sz. végén a rajz, a szobrász e primer szellemi önkifejezése kíván érvényesen megmutatkozni, a nagy elődök példája nyomán. „Ez a szobrászrajz biennálé mintha válasz akarna lenni a szobrászat és annak tervezése, a szobrász elgondolásainak, rajzolásának problémájára. Műfaja, egy már régóta létező, de műfajnak fel nem ismert és így alig elismert művészi termés, a szobrász rajzolása… Mondhatjuk-e ezen szobrászrajz biennálét műnek? A semmiből támadt s már tudjuk, hogy a nemlétezése hiány volt, pedig voltak zseniális rajzolók a szobrászok között a világ sok táján.”

A szimpozion bevezető előadásában Beke László műtörténész bár fenntartással említi a reneszánsz disegno-elméletét, amely szerint minden művészetnek, minden vizuális gondolkodásnak alapja a rajz, értő módon foglalja össze a szobrászrajz lehetséges megnyilvánulásait. „Számtalan oka lehet annak, hogy a szobrász a saját nehézkes anyagai helyett a rajzhoz folyamodik. Az esetek legérdekesebbike mindig az, amikor (a szobrászatával rokon) önálló rajzot akar létrehozni, például Richard Serra a súlyos, tömbszerű foltjaival. Emellett rajzolhat azért, hogy plasztikai ötleteit feljegyezze, hogy az ideális kompozíció kialakítása során a formai megoldásokat próbálgassa, hogy vizuális elképzeléseit másoknak megmutassa, vagy, hogy a rajzzal a kivitelezőt instruálja. A szobrászrajz egyfajta tervrajz, amely nélkül nem lenne tanácsos a kivitelezésbe fogni… a mérnök és a gyári munkás viszonyát juttatja eszünkbe… hasonlít az építészrajzhoz ugyanúgy, mint az agyagból, fából, gipszből, stb. készült szoborvázlat, az épületmodellhez vagy maketthez.” Az utóbbi megállapítások egyrészt visszavisznek minket a Vigh Tamás által említett ókori Kína császári udvarába, ahol a tervező – a rajzoló – és a kivitelező, – a tkp. szobrász- még külön személyek voltak. Másrészt előremutatnak eljövendő szimpóziumok témáira, amelyeken a szobrászrajznak az építészrajzzal – építészetnek a szobrászattal – valamint a dizájnnal való kapcsolatát szándékozunk körüljárni.

„Ez a negyedik:

a negyedik kiállítás egy különös, különleges műnem biennáléjának sorában. Az évkönyvek arról emlékeznek majd meg, hogy 1996 tavaszán huszonöt ország százharminchárom alkotója szerepelt Budapest kiállítótermeiben, a Négy Őselem címmel hirdetett tematikus tárlaton itt, a Vigadó Galériában és a szomszédos Csontváry Teremben. Nem feledkeznek meg a krónikák majd arról sem, hogy a korábbi biennálék díjazottjainak művei – ugyancsak nemzetközi mezőnyt alkotva- a Goethe Intézet Andrássy úti galériájában kerültek közönség elé. És két hét múlva megnyitásra vár még egy bemutató a budafoki Szent Kristóf Jazz Galériában, s mint korábban, most is elméleti konferencia kíséri, zárja a rendezvény sorozatot” (Wehner Tibor megnyitója). Milleniumi év lévén, a kiállítás szellemi védnökéül Ferenczy Béni, Rodin, Henry Moore után újra magyar szobrászt, Medgyessy Ferencet választottuk. Az ő „Súroló asszony”-a vitte hírünket a világba és fordította a szobrász társadalom figyelmét egy pillanatra Budapest felé. Az egyre távolabbra gyűrűző érdeklődés ellenére – az anyagi feltételek, az intézményi háttér hiánya miatt, s mert lelkes magánemberek buzgalma már nem győzte az egész világra kiterjedő szervező munkát – 1998-ra csak országos kiállítást terveztünk „A lélek kapui” címmel. Viszont tartalmi bővítésként építészekkel közösen mutattuk be munkáinkat, s beszéltük meg a mindkét szakmát egyaránt érintő elméleti és a jelen által felvetett gyakorlati problémákat. S ha ez a rendezvény külsőségeiben – a résztvevők létszámában – nem is volt olyan fényes, mint az előzőek, a felhalmozott rajzi és gondolati anyag folytatásra biztató, fontos láncszemnek bizonyult még eljövendő nagy seregszemlékhez, amelyek körvonalai már itt kibontakoztak. Nyitás a fiatalok és a régi idők nagy mesterei felé: ez lesz a következő – ezredvégi és méltó környezetben megrendezett – biennálé koncepciója.

S ha lesznek kiállítások, szükség lesz további elméleti szimpozionokra is. Mert amit József Attila annak idején az irodalmi közéletben sürgetett – a fogalmak tisztázó újragondolása – az a képzőművészetben, különösen a szobrászatban, máig esedékes. S mert a szobrász, mielőtt munkába kezd, megtisztítja szerszámait a rájuk száradt sártól-agyagtól s úgy vág neki, hogy formát adjon a káosz egy újabb picinyke darabjának.

(A lélek kapui. A V. Országos Szobrászrajz Biennálé Szimpóziuma. Budapest, 1998. November 28., 5-14.)

en_USEnglish
hu_HUHungarian en_USEnglish